Mostanában rájöttem, hogy nagyon ritka férfi ember az aki
beszéli, mit beszéli, egyáltalán érti a nők nyelvét!
Egy egyszerű példával megpróbálok utat mutatni most.
Van facebookon egy csoport aminek a neve valami ilyesmi : Ha egy nő
azt mondja talán akkor rábasztál barátom. És ez már közelít az
igazsághoz. Miért nem mond a nő egyszerűen nemet, ezt is levezetem,
és természetesen a mit mond, és mit értesz kategóriákat is.
Történetünk kezdete tipikus. Találkozik a férfi és a nő,
megismerkednek, pár mondatot váltanak, majd...bejelölik egymást a
facebookon. Miért ott? Mert ez ma a legkézenfekvőbb.
A férfinak tetszik a nő, és pár nap múlva be is próbálkozik. Milyen
férfi lenne ha nem ezt tenné...?
Küld egy üzenetet amiben kedvesen kávéra, esetleg teára invitálja a
hölgyet.
- A nő elzárkózik, mondván, hogy a héten sok a dolga, és nem igazán
ér rá. Ha nem írja oda, hogy viszont a jövő héten szabadabb vagyok
és szívesen meginnék veled egy teát, akkor ez elutasítás, kedves
ugyan, de mégis csak az.
Mit tesz a férfi?
Itt még nem adja fel, tehát nem lép le bunkón, ez szinte bizonyos,
a hülye az kissé erőszakosan tovább invitálja, az okos azt mondja,
valójában ő sem erre a hétre gondolt, mert neki is rengeteg a
dolga, a mamája épp költözködik és neki segít, de a jövő héttől
neki bármilyen időpont jó, így továbbra is fent tartja a
meghívását.
A nő, megkérdezi mégis milyen okból hívta el, barátilag vagy ez egy
randi lenne..?
A férfi nem fogja azt mondani, hogy ááááá csak barátkozni
akarok, mert az az egy amit abszolút nem akar, de elvágni sem
szeretné magát, így olyasmit mond, hogy miért is ne lehetne e
kettőt össze kötni, kellemest a hasznossal...stb
A nő, erre leírja, hogy csak azért kérdezte, mert ő nem túl rég,
mint később kiderül fél éve is van- szakított, és még nem szeretne
randizni senkivel.
A bunkó itt lelép. A hülye elkezdi győzködni, amivel teljesen
elvágja magát, az okos....nos az okos azt mondja, ő épp pár hónapja
szakított, és nagyon megviselte a dolog, talán nem is lenne képes
most kapcsolatra, maga sem igazán tudja, nem is próbálkozott
másnál, de ez a lány....nos ő annyira megfogta, és elnézést
kér.
Kétszer utasították el a férfit másodszor már elég határozottan, de
ő nem érzékeli!
Mit mondhatna a nő? Mondhatná, hogy nem én veled nem randizok, mert
nem tetszel, nem vagy az esetem...de nem mondja mert tudja, hogy
ezzel a férfi lelkébe gázolna. Ha mégis mondaná mit tenne a
férfi?
A kultúrát, megköszönné a választ és röviden lelépne, a kevésbé
kulturált akiből sajnos rengeteg van, jó esetben szó nélkül
elkotródna rosszabb esetben vérig sértődni ( mi az, hogy ő nem
tetszik??? hisz ő egy istenkirály, ne vicceljünk már) még rosszabb
esetben még be is szólogatna, valami ilyesmit, hogy te sem vagy ám
a világközepe nehogy azt hidd mán' virágom.
Így akkor most megértettük, hogy miért ilyen egyszerű de nagyszerű
praktikákkal élnek a nők, csak azt nem értettük meg miért nem értik
ezt a férfiak..???
De valójában az okos három jó pontot is begyűjtött magának szinte
vert helyzetből..
Egyszer ő egy rendes fiú lehet, hisz segít a mamájának, ezt a nők
rögtön érzékelik, kettő nagyon megviselte az utóbbi kapcsolata,
amit ha tovább piszkálunk akkor kiderül, hogy ő egy érzékeny
lelkületű férfi...na most ez vagy bejövős vagy nem..a nőkben
alapból benne van a pátyolgatós anyuka akinek elsírhatja bánatát,
arról ne is beszélve, hogy két sorstárs egymásra talált!!! de
rosszul is kijöhet mert nem szeretik a nők a nyafogós pasikat, van
benne rizikó tehát, de az okos jól fogja levezetni, tehát még egy
pontot bezsebelhet.
A harmadik pedig, hogy eszébe sem jutott randizni mással, tehát a
nő vonzó...nem is kicsit. Ezt melyik nő nem szereti hallani, persze
túlzásba víve nem fogja elhinni, de szépen felépítve megeszi, és
itt a harmadik pont.
Most már csak várni kell, természetesen tovább levelezni, de nem
tolakodóan...ás egy idő után újra előállni a meghívással, hozzá
téve, hogy természetesen ez nem minősül randinak, csak egy baráti
beszélgetésnek.
Ez a Valentin nap...Bálin nap...Szerelmesek napja...( nevezze
mindenki aminek akarja) vagy csak egy sima kedd..túlzásokba esik.
Először volt ugye a beájulás, virág és egyéb hasonló minden csupa
rózsaszín...giccsedék, ide jött az amcsiktól, és mi is
elkezdtük 'ünnepelni' ...és ez baj volt, jött a sok fújjogó, ma meg
már teljesen átfordult az egész...hihetetlen mennyi hülye ember
van. Mert bizony ma eljutottunk odáig, hogy Valentin napot
ünnepelni, vagy bármilyen formában említeni gáz lett.
Nem értem én ezt. Mindenkinek szíve joga, hogy milyen ünnepről
emlékszik meg. Ott van az anyák napja, az anyák sem azon az egy
napon anyák..ugye? De azért jól esik nekik olyankor a virág,
bonbon, vagy pár kedves szó. Attól őket még mindig szeretjük, de
talán nem mondjuk vagy mutatjuk, vagy csak egyszerűen nem tudjuk
megtenni, hogy éreztessük minden nap. Na ilyen ez a valentin is.
Nem azt jelenti, hogy csak ezen az egy napon szeretjük a párunkat,
máskor meg tudomást sem veszünk róla. De miért ne vehetnénk ezen a
napon egy szál virágot. Ja, hogy máskor is szoktunk? Na és, akkor
megtehetjük ma is? Meg. Nem kell rózsaszín szív, bár akinek az
tetszik miért ne, hisz minden ember más, mások az igényei, másra
vágyik, mást kedvel, de ne is fújjoljunk már, ha valaki
ilyenkor édes kettesben tölt egy estét a párjával, esetleg a
gyerekeket a mamára bízva, vagy merészel venni egy szál rózsát a
szerelmének, esetleg másnap az irodában boldogan elmeséli, hogy
milyen kellemes vacsorát költött el este a férjével.
Ilyen egyszerű ez.....van akinek ez a nap egy sima kedd,
másnak ünnep..és talán legyünk toleránsak embertársainkkal, ne
rontsunk neki azért, mert ő ma valamiért jobb kedvű, derűsebb, vagy
várja az estét, esetleg egy hívást. Mindenki ünnepeljen, vagy sem
szíve szerint, és közben ne pofákat vágjon, hanem mosolyogjon....
:)))))
Elkezdtem nézni az
amerikai x- faktort. Miért is? Azért mert egyszerűen érdekelt.
Kíváncsi voltam ott, hogy zajlik ez, és a lényegesen több ember
között mennyi is az istenadta tehetség. Erre a csajra már az elején
felfigyeltem. Azt a dalt énekelte, amit amúgy is nagyon szeretek,
bár eddig Beyonce előadásában hallottam csak...és el sem
tudtam képzelni, hogy akárki elénekelje.
Aztán jött a mentorok
háza, és Melani bizony úgy tűnt kiesett....de....itt nem
begyepesedett agyúak ülnek, mikor rájöttek a hibára vissza hívták,
így az élő döntőket, nem 12 hanem 13 ember kezdte meg...és....és
megnyerte...hát tudtam én, már ott az elején....nos ennél biztos
voltak jobb előadások is utóbb, de ez az a dal.....a győztes
dal...ami még így is...remekül szól. :)
"Egy parkban
találkoztunk, távol a várostól. Szív dobogva vártunk rá
mindketten.Hosszú hónapok teltek el,mire úgy éreztük, már nem elég
csupán a szó, több kell, sokkal több.Látni, érezni , megérinteni a
másikat. Leültünk egy padra, de mivel én fáztam,így ő
felajánlotta , hogy sétáljunk.Lábunk alatt ropogtak a színes őszi
levelek.Mindketten szerettünk az avarban sétálni, de ki törődött
most ezzel? Régóta ismertük egymást.Voltunk már nagyon közel,
de nagyon távol is egymástól...de tudtuk, a internet egy fura,
világ, néhány ékezet, vessző csupán , és teljesen más értelmet
nyernek a szavak, mondatok. Miközben sétáltunk ,megfogta a
kezem, rég nem fogta már ezt a kezet senki .melegség
öntötte el a szívem, majd a testem...jó volt vele...ezt
éreztem,csodálatos volt.
Jó volt a közelsége, a kedvessége.Megnyugtatott, hogy ennyire
magabiztos . Ahogy végig néztem őt tetőtől-talpig, az jutott
az eszébe,ez az a típus, akire a nők annyira vágynak,s
bármit megtennének azért , hogy őket válassza...
De egyszer csak elbújt az őszi nap, ami eddig kellemesen
langyos volt , egyszer csak nem volt sehol.A szél nekilódult, tépte
a sárga, vörös leveleket. Igaz, nem kellett már nagy erőt
kifejtenie ahhoz, hogy elválassza fától a leveleket, az ő
gyermekeit. Az eső rázúdult, és messze volt minden menedék.De
mégis! Egyszer csak észrevettünk egy apró faházat, valamikor
erdészlak lehetett...futottunk az ajtajáig, és mintha egyenesen
nekünk hagyta volna nyitva a sors.
Előre engedett, de már teljesen vizes voltam. Átázott nem csak a
vékony kabátom , de az is ami alatt volt.Levetettem gyorsan, és
akkor vettem észre, ahogy néz, nem az a megszokott kedves ,
baráti tekintet volt már....teljesen más. Azt hiszem most
láttam meg először egy férfi szemében az állati ösztönt, azt ,
amivel egy nőt akar,egy nőt kíván, de nagyon! Egyszer
csak ott állt a hátam mögött, felemelte a vizes, ázott hajam,
éreztem a száját a nyakamon, ott , ahol azok az apró hajpihék
kinőnek ....Beleborzongtam, de nevettem közben.Nem akartam , hogy
ennyire komoly legyen ez a találkozás.Nem akartam , hogy
elveszítsük a fejünket.Tudtam , nekünk ezt nem szabad, nem
lehet!
Mi lesz , ha nem akarok majd elmenni innen? Mi lesz, ha nem akarom
az eddigi életem ezután?Megfordultam , hogy elmondjam a fejemben
zakatoló gondolatokat...de a szája már csókolt...
Nem volt erőm. Pontosan azt akartam, azt kívántam , amit az előbb
az ő szeméből olvastam ki. Megszűnt minden körülöttünk,
és nem tudtuk már kié melyik test, nem éreztük a hideget ,nem
hallottuk a vihart...
Mikor magamhoz tértem,az arcomon éreztem , ahogy levegőt
vesz,annyira közel volt hozzám. Néztem őt , milyen békésen
alszik.Kavarogtak a gondolatok az agyamban...kicsit hihetetlennek
tűnt, hogy én itt - vele...Lehet hogy álmodom? Leemeltem magamról a
kezét, azt a kezet, ami még álmában is engem ölelt...Nem akartam ,
hogy felébredjen,óvatos voltam.
Ha felébred, hogyan is mondanám el neki, hogy nem maradhatok
vele? Hogy soha így még nem éreztem senki iránt,és senki
közelsége nem esett még ennyire jól....
Nem tudnám ezt elmondani anélkül, hogy meg nem lássa a
könnyeim...
Felvettem a még vizes,hideg kabátom,és becsuktam magam mögött az
ajtót...Azt hiszem , a könnyebbik utat választottam. Megszakadt
volna a szívem ha ott, akkor el kell mondani neki ,hogy nem
maradhatok.
Ott hagytam őt, azt , akiből annyi biztonság sugárzott,
akire talán az egész életemet rábíznám, akiben úgy hiszek....
Ott hagytam őt, s vele az igaz szerelmet, olyant, amilyennel csak
ritkán találkozik az ember egész életében.Talán ez végig fog
kísérni míg élek.,de nem dönthettem másképp....
Tudom , az idő minden sebet begyógyít, de én most mégsem a
gyógyulásra várok.Teljesen másra....egy igazi csodára!!!!Olvastam
valahol, a remény hal meg utoljára...és én remélek, egészen addig ,
amíg élek...
Felemelő érzés az álmok asszonyának lenni...de van ettől még
felemelőbb, és még élethűbb...mikor egy nő a "valóság asszonya
lesz"!!!!
.....és kitavaszodott....virágba borultak a fák, az avar helyén üde
, zöld fű van már....csicseregnek a madarak, és én megint arra az
őszre gondolok, miközben arcomat mossa a májusi eső...."
A
szerelvény lassan gördült be a pályaudvarra. Emberek siettek
felé,felszálltak,vagy épp vártak valakit. Én is vártam.
Rád.
Ott
álltam földbe gyökerezett lábbal,már mióta,és vártam,vártam,hogy
nyílik az ajtó és te tűnsz fel.
Állsz a
lépcső tetején és rám nézel,a szemed,a szemed nevetése,s már tudom
egész életemben rád vártam.
Szinte
megjelent előttem a kép.
Kép,melyet magamnak
festettem,a szín mit álmaim adtak,az érzés,mit a vágyaim rajzoltak
szívemben.
Igen,így van,vágytam
utánad,hiányzott már az érintésed,ölelésed,szereteted,láttam ahogy
rám nevetsz közel hajolsz...és...
És
fütty harsant,a vonat tovább indult,lassan néztem szét,mint aki
most ébred kábulatából,emberek sietek,már csak én álltam
ott,csalódottan,szemem tele könnyel.
Sikítani tudtam volna
a fájdalomtól,de csak hallgattam,némán,beletörődötten bólintottam.
Nem nyúltam a telefonomért mikor megcsörrent,nem akartam hallani a
magyarázatod,nem akartam ostobán megértemet motyogni,nem
akartam,hogy meghalld a hangomon sírok,nem akartam semmit csak
végre egyedül lenni,és átadni magam a fájdalomnak,fájdalomnak
mit,ki tudja hányadszor okoztál.
A
világba szerettem volna kiálltani....Szeretlek! Nem tudok
élni nélküled,de úgy látszik nem élhetek veled sem.
És
akkor valaki finoman hozzám ért,a nyakamba csókolt,átölelt,és én
felébredtem.
megidéz egy fénykép
míg csak élnem kell
sose lesz másképp
ugyanaz a fájdalom
ugyanaz az érzés
az a búcsú szó
amivel elmész
nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még
teli voltunk élettel
szabad volt a szívünk
és én úgy hittem
sose kell félnünk
hova lett a boldogság
hova a sok álom
és ami nincsen már
miért kell
hogy fájjon
nem számít, hogy
hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még
itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben
visszahoz egy régi perc
megidéz egy fénykép
amíg csak élnem kell
sose lesz másképp
nem számít
hogy hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még
itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben
hány év múlt el
és még mennyi kell ahhoz
hogy újra kezdjem el
itt az éjjel
és te nem vagy már velem
hogy fogd a két kezem
úgy mint régen
és ha hívlak
tudom senki nem felel
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben
Mint derült égből villámcsapás..? Ezt nem értettem sosem.
Nálam a szakítás sohasem így következik be. Szólok, próbálom
elmondani, mindegy mit, apró dolgokat is, ami nekem rosszul esik,
ami engem zavar, ami talán a másikat zavarja, ami talán neki nem
jó. Megpróbálok távlatokban gondolkodni, és ha nem látom az utat,
megbeszélni. Igyekszem érthető, és kifejező lenni.
Mikor falakba ütközöm, akkor sem adom fel, még mindig
próbálkozom, talán mert látom, hogy még itt és most, vissza
fordítható lenne minden, megmenthető. Ezzel lehet, hogy eltöltök
hónapokat is, de nem érzem, hogy az időmet rabolnám vagy
pocsékolnám, hisz törekszem valamire.
Csak hát a másik fél. Aki lehet megszokta, hogy nincs probléma,
minden megy flottul,igen, neki tűnik aztán úgy, hogy semmi jel nem
volt, és úgy jött ez a ' már nem akarok veled' mint derült égből
villámcsapás.
Pedig csak figyelni kéne a másikra, csak meg kellene hallgatni,
csak éreztetni kéne néha, hogy fontos. Ő a legfontosabb. Csak tenni
kéne, csak megpróbálni tenni.
Ennyire egyszerű ez néha. Vagy ennyire bonyolult.?
Valójában kifejezetten nem szeretek az ilyen blogokban hozzá
szólni, lehet fura, de én magamat tudom moderálni, szerintem ez sok
minden kérdése, erre ne térjünk ki, legfőképpen azé, hogy itt aztán
lehet olyanokat írni, amit az életben ki nem mondanánk. Ugye? Hát
mert ahhoz gyávák vagyunk. Egyetlen rondább szavam a kuss, amit
szoktam használni, bár az életben ezt nem mondom valóban, de nem
azért mert nem merem, hanem mert nincs rá szükség, valahogy körül
tudom magam venni olyan emberekkel, akiknek volt gyerekszobájuk, és
az anyukájuk becsülettel megnevelte őket. Itt néha használom,
valószínű az én türelmem is véges, utálom mikor vadidegen,
arctalan, névtelen ember a szüleimet szidja, és ezt lerövidítem,
mert ezekre a szintekre nem süllyedek, esetleg azt írom kuss!
Halál komolyan is gondolom, van egy színvonal ami alatt kár
szerintem bekapcsolni a gépet, vagy épp felesleges netet köttetni,
esetleg akkor csak ha szirszar filmeket akarunk letölteni. :)
De akkor meg ne szólaljunk meg, mert minek. :)
Amúgy, ha már valaki előmoderál, akkor miért jelenhet meg olyan
hozzászólás, hogy ' a jó kurva anyádat' vagy ez az előmoderáló
blogger szótárában létező kifejezés(?) Mert akkor csak gratulálni
tudok.
Valljuk meg a hely a békasegge alatt van. Részemről nem akarok
másról pletykákat hallgatni, mert nem érdekel, és mert van saját
reál életem, amivel elég nekem foglalkozni, nem akarom, hogy valaki
szidja az anyámat, én sem szoktam az övét, és ha valakivel gondja
van, azt beszélje meg talán privát vagy személyesen, ne itt
ömlessze a térre, legalábbis ne az én blogomban, előre is köszi,
nem moderálok, ritkán szoktam, tehát a képlet egyszerű...MEG
KELL TANULNI VISELKEDNI :)
Már napok óta nem hagyta nyugodni a gondolat…
Mi lenne, ha most az egyszer az esze helyett a szívére
hallgatna?...
...hónapokkal ezelőtt kezdődött az egész! Még tél volt…. Reggel
szokása szerint szaladt, hogy el ne szalassza a buszt, nehogy egy
percet is késsen a munkából – az nem fért volna bele a mindig
kiszámított életritmusába…... Hirtelen eszébe villant: hátha Gábor
néz utána az ablakból – s mint már évek óta mindig, hátrafordult ,
de nem látott senkit az ablakban…
mint már évek óta…
De azért a régi szokását
nem hagyta el (…talán nosztalgiából). Kapcsolatuk elején ez úgy
zajlott: ő visszanézett – föl az első emeleti nagy ablakra – ekkor
meglibbent a kék tüllfüggöny : feltűnt férje sziluettje, ahogy
mosolyogva búcsút intett…mintha örökre váltak volna el… Az évek
elkoptatták a kis játékot – Gábor már nem is vett részt benne -
ilyenkor már nyilván a reggeli híradót nézte a tévében, és eszébe
se jutott integetni neki…De ő azért mindig újra és újra
visszanézett…reménykedve…- hátha... De ma reggel sem…hiába is leste
– így viszont nem vette észre a szinte hangtalanul a járda mellé
sikló fehér Ford nyíló ajtaját – és sikeresen neki is ütközött az
épp kiszálló férfinak…Pillantásuk összeakadt – hirtelen bennakadt
az épp kikívánkozó indulatos kifakadás. A férfi mélykék tekintete
egyszerűen nem engedte kibukni a szavakat melyek nyelve hegyét
csiklandozták…Néhány másodpercig belemélyedtek egymás szemébe – a
levegő szinte sistergett köztük… Ilyet még soha nem tapasztalt –
megérintette az idegenből áradó elementáris kisugárzás! Alig tudott
felocsúdni - zavartan elnézést kért… a férfi szintén mosolyogva
szabadkozott… Aztán eszébe ötlött a busz, így felfokozott tempóval
igyekezett a sarkon túl lévő buszmegálló felé…még épp odaért,
felugrott majd sietve a hátsó peronra ment, lesve a kikanyarodó
buszból: hátha még meglátja alkalmi „ismerősét”…de az már eltűnt
valamerre, csak a kocsi állt még mindig ott…
Egész nap nem tudott szabadulni a mély tüzű szempár
emlékétől…utólag azt is megállapította, hogy nagyon kellemes
férfias arcszeszt használ…azt is egész nap érezte! Nem is tudott
rendesen koncentrálni a munkájára – és ez megrémítette – ő, a
mindig felkészült munkaerő, időnként azon kapta magát, hogy csak
bámul a levegőbe : meg se hallja, ha szólnak hozzá… Hazafelé menet
a busztól átpillantott a másik oldalra, ahol reggel a kocsi állt
–
de most üres volt az a hely. Mire is számított?...
Otthon a kötelességtudattól hajtva gépiesen elvégezte a napi
teendőket…persze Gábor észre sem vette, hogy most meg sem próbálta
elmesélni a napja eseményeit…máskor legalább kísérletet szokott
tenni rá… Mondjuk ezen nem lepődött meg…már régóta nem egymással,
csak egymás mellett éltek. Az éjszakája elég nyugtalanul telt :
lépten-nyomon felriadt, s mikor sikerült végre elaludnia, akkor is
zavaros álmok gyötörték, középpontban a kedves idegen mélykék
tekintetével.
Másnap reggel meglepődve tapasztalta, hogy a fehér Ford ismét ott
parkol ahol tegnap látta…közelebb érve azt is észlelte, hogy a
gazdája benne ül – most nem szállt ki, csak kedvesen mosolygott
rá…Valahogy megérezte, hogy most miatta van itt – talán a szeméből
olvasott ki valamit, de ettől hirtelen olyan jókedve kerekedett,
hogy miután ő is visszamosolygott, tovább haladva dudorászni
kezdett egy kis dalocskát…nem is tudta, mikor fordult elő ilyen
utoljára… A munkanapján szinte csak „átlebegett”… Otthon ismét a
szokásos közöny fogadta, de ez most nem esett rosszul,.szinte észre
sem vette… A gondolatai máshol jártak…Az éjszakáját megint
zaklatott álomképek zavarták meg… Munkába indulva már nem is
csodálkozott rajta, hogy az ismert kocsi ismét ott áll ahol az
elmúlt napokban minden reggel. Már ő is messziről kedvesen
mosolygott a férfira, és az most már nyíltan, egyértelműen őt
figyelte… Így múltak a napok, majd a hetek – minden reggel ott állt
a kocsi … a bűvölő szempár minden reggel végigkövette, ahogy kilép
a kapun, végigsiet az utcán (most már szeme sarkából ő is az
idegent figyelve…) majd befordul a sarkon, a buszmegállóhoz…
Aztán egy napon miután végzett a munkával, és sietősre fogva
lépteit a munkahelye kapuján kilépett, csodálkozva vette észre a
túloldalon a jól ismert kocsit – benne a kedves idegennel… Az,
mikor megpillantotta őt, kiszállt és mosolyogva elé lépett: - Ne
haragudjon, de ha már ilyen „régen” ismerjük egymást, elvihetem? –
tulajdonképpen csak néhány pillanatig gondolkodott az ajánlaton –
végül is ez nem jelent semmit: hazaviszik…ezzel még nem követ el
semmi „bűnt” Beszállt a kocsiba, olyan természetességgel, mint aki
„hazatalált”, mintha világéletében emellett a férfi mellett lett
volna a helye…összemosolyogtak, de nem szóltak semmit – szavak
nélkül is érezték, ennek így kell lennie… Innentől kezdve naponta
megvárta a munkahelyénél… Másnap össze is tegeződtek… - Lovas
Viktor vagyok – mondta a férfi –
Én pedig Endrődi Csilla, szia – és puszit váltottak…
Teltek a napok, pokoli jól érezte magát a bőrében – már műszak vége
előtt egy órával teljes extázisban volt…pedig a letegeződéskori
puszin kívül nem történt semmi bizalmasság köztük – mégis úgy
érezte, ezt az embert rendelte neki a sors – vele le tudná békében
élni az életét…Gábor egy hatalmas tévedés volt… Február vége felé
(épp a születésnapja közeledett – 29-e, ez az ő formája,
szökőnap)beültek egy kávéházba… Viktor már napok óta célozgatott
rá, hogy van egy barátja, aki elutazott fél évre külföldre, és a
lakását rá bízta…akár fel is ugorhatnának – ha ő is úgy akarná… Ő
nem tudta igazán mit is akar! Mondta, majd átgondolja…ez súlyos
döntés lenne a részéről, hisz nem csalta meg soha a férjét…A
vonzódása a férfihoz mondjuk afelé hajtotta, hogy igent mondjon…
Ahogy kifelé tartottak a presszóból, tekintete a kocsi rendszámára
tévedt…meglepődött, eddig nem is figyelte…Most nevetve mondta
„lovagjának”: - Látod a sors is hozzád „rendelt” engem…Hisz a
rendszámod is engem idéz… ECS 229 – a monogramom és a születési
dátumom – ezen jót nevettek – de aztán elkomolyodva elhallgattak…
Tényleg, ez nem lehet véletlen – hisz mindketten hittek benne,
semmi nem történik véletlenül… Aznap nagyon elmélázva ülték végig a
hazáig vezető utat…
Csilla ettől kezdve hetekig rágódott a férfi ajánlatán… Hisz
Gáborhoz már a megszokáson és a papíron kívül semmi sem
kötötte…
Aztán egy március végi napon megérlelődött az elhatározás benne!
Végre eldöntötte : ma megteszi – elmegy vele… Ennyi neki is jár! A
munka végeztével kilépve a kapun csodálkozva látta a túloldalon a
megszokott helyen az üres parkolóhelyet – Viktor még nincs itt…
Tétován elindult az utca eleje felé – idegesen nézegetett
jobbra-balra, nem figyeli-e valaki: miért is nem indul már
haza…hisz máskor a Ford, benne Viktorral már ott várta – ő csak
beugrott, és indultak is… Eltelt negyed óra, majd még egy fél – nem
volt mozgás az utcán – csak ő sétált fel-alá egyre idegesebben nem
tudta mire vélni a dolgot, hisz az utóbbi másfél hónapban kivétel
nélkül előbb volt ott a férfi, mint ahogy ő végzett… Ha pedig
valami közbejött volna, biztos megcsörgeti – nem hagyná
nyugtalankodni – ebben biztos volt! Eltelt újabb tíz perc, nem
tudott tovább várni…ha a nagy elhatározását nem valósíthatta meg,
haza kellett mennie, mert nem akarta, hogy Gábor idő előtt
gyanakodni kezdjen…A mára előkészített „alibit” – hogy összefutott
gyermekkori barátnőjével, Gittával, beültek egy kávéra a sarki
presszóba , s a nagy beszélgetésben elszaladt az idő – nem akarta
most elsütni…
kell az még jobb napokra….
Hazaérve Gábort persze a tévé előtt találta. Épp valami hírműsor
ment, ki tudja melyik csatornán…Férjének jó szokása volt, hogy
folyton váltogatta…Ahogy a képernyőre pillantott egy közúti baleset
képeit mutatták éppen…a szpíker éppen azt taglalta, hogy szinte
elkerülhetetlen volt a kamion és a személykocsi ütközése – a
személyautó sofőrje azonnal meghalt…
Ő csak nézte nézte a képet, a kamera épp az összeroncsolódott fehér
kocsit mutatta – a képmezőbe lassan beúszott a rendszám… Nem tudta
levenni a szemét róla – az oly jól ismert betű-szám kombinációról !
Gábor szólt is valamit hozzá, de ő csak meredten nézett –
majd lassan elkezdett csurogni szeméből a könny….
Szeret a fene. Ez egy elég
rövid és tömör válasz, még is sok ember számára nem
világos.
Ma épp másodszor szembesültem
vele, igaz most nem nekem mondták, csak úgy általánosságban, hogy
'miért szerettek ti annyira szenvedni' , ez ezelőtt ebben a
formában hallottam ' minden nő szeret szenvedni, nektek ez a
midenetek'
Ez a világ legnagyobb
baromsága. Ember nincs aki szeret szenvedni. De attól még szoktunk
bizonyos helyzetekben. Egyébként is utálom a sablonokat, ' mert a
nők ilyenek' mert a nők így szokták' Én nem hiszem, hogy ez
nemfüggő, inkább emberfüggő.
Ha valami nem tölt el
boldogsággal, akkor most azt kéne hazudnom, hogy kibújok a
bőrömből? Amúgy csak hozzá teszem, én ugyan nem nagyon mondok
semmit, csak ha kérdeznek, akkor is legtöbbször, annyit, hogy jól
vagyok kösz.
Az egy másik kérdés, hogy lehet
látható, hogy nem vagyok a toppon. Ez van, a gödrök azért vannak,
hogy néha bele essünk, aztán kimásszunk belőle. A fájdalom
nem döntés kérdése, a fájdalom, mint a boldogság, csak van,
születik. Bennünk él, aztán bennünk bujkál, egyszer csak eltűnik,
ezek nem meghatározható dolgok, hogy de holnap én már jól leszek,
ahogy a szerelem, ez sem nagyon kérdez, be sem kopog ha érkezik,
csak ott van, és mikor azt gondoljuk már elment, akkor is vissza
jár, néha kicsit marad is, a jelenléte érzékelhető, a végleges
eltűnése talán csak egy idő után észre vehető.
Ennyi ez betűkben, vannak nem
megszüntethető dolgok, amik lassan múlnak, bár szükséges hozzá a
tudatosság, de ezzel még nem eltörölhető.
Ha szeretjük, ha nem szeretjük,
ez az élet velejárója.
Minden nappal jobban
vágytam rád,
minden szóval elvarázsoltál.
Soha senki nem volt
fontosabb még,
mint te voltál.
Úgy szerettél, bármi történt
nem felejtem már
De még...
...bárhogy kérsz,
mennem kell tovább.
Ne hidd, hogy úgyse fáj
így is túl nehéz a választás.
Nem kérek mást,
ha tényleg véget ér,
csakhogy adj majd új esélyt.
Mondd, hogy: látlak még ne félj!
Percek óta csendben nézel rám
nem hiszem, hogy visszatarthatnál.
Vajon mért nem vettük
könnyedebben az életet?
Mért akartad mindenáron
azt, hogy más legyek?
Mert így
...bárhogy kérsz...
És ha zápor hull le rám
a szívem is enyhül tán.
És a napsugár
majd hoz még száz csodát.
Olyan sokszor fájt,
hogy akit szíved várt
el sem jött, mert épp máshol járt
s aki fontos volt,
csak játszott,
csak bántott
mikor tévedtél,
mikor néha féltél,
nem szóltál, s én láttam, elvesztél
de bárhogy is féltlek,
legjobb, ha én csak értelek
mást nem segíthetek
néha ott jársz lenn a mélyben -
nézni is fáj
s nekem várnom kell, hogy visszatalálj
pedig megfognám a kezed,
de nem tehetem,
csak némán nézhetem
aki bántott rég
s ami bánthat még,
ha megtehetném, eltörölném
sose engedném,
hogy bántson,
hogy fájjon
akad néhány könny,
mire nem volt vigasz
s néhány kérdés nem kap választ már
s ha félsz majd egy éjjel,
vagy az, ami fáj, nem múlik el
én itt leszek, ha kell
néha ott jársz lenn a mélyben -
nézni is fáj,
s nekem várnom kell, hogy visszatalálj
pedig megfognám a kezed,
de nem tehetem,
bárhogy is fáj a félelem,
szívedet meg nem védhetem
s bárhova jutsz így nélkülem,
csak némán nézhetem.
Milyen a türelmed? - A türelem az ember boldogulásának, és az emberi kapcsolatok alakulásának szempontjából is fontos tényező. Jelentősége akkor mutatkozik meg, amikor a személyes és a közösségi kapcsolatainkban olyan cselekedetekkel, ...
Rajtad múlik - Csak rajtad múlik,magadhoz ölelsz,vagy el tolsz,akarsz engem annyira,hogy képes vagy bármire,vagy nem akarsz már,és utamra engedsz,hagyva,hogy másnak nyíljak,neki suttogjak szerelmes szavakat kéjesen a fülébe,mikor ...
Egy párkapcsolat minősége - Hermann Hesse szerint: „A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. A szeretet mindig a másik emberért létezik". A szerelemnek és a szeretetnek megannyi meghatározása látott napvilágot. Egészen pontosan...